Az írás mindig is jelen volt az életemben. Nagy klisé, de én is a naplóírással kezdtem a, ha nevezhetjük így – karrierem. A tinédzserkoromat végigkísérték a buci könyvecskék, amik nem csak a különböző színű tollaktól, hanem beleragasztott levelektől és egyéb emlékektől puffadtak súlyosra. Minden lelki vívódás kapott egy kiemelt helyet, életem könyvét szinte minden este bővítettem..
Aztán az írás idővel elmaradt, mert már nem csak befelé léteztem, kinyílt a világ és nem volt többé szükségem a magamnak írásra. Jöttek viszont sorban a tíz-húsz oldalas iskolai beadandók, amik órákig a laptophoz kötöttek és olyan dimenziókba vittek, amikből ébredésszerűen tértem vissza kollégiumi szobámba.
Éreztem, hogy ez az írás dolog engem beszippant..
De hiába a felfedezés, az élet rohamosan zajlott és a korábban kötelességből megírt – de mégis élvezetes órákat okozó – házi dolgozatok a feledésbe merültek. Sok év telt el azzal az érzéssel, hogy kéne valamit csinálni, de nem tudtam mit. Közben mindennapos volt egy bloggerek írásait felvonultató weboldal olvasgatása, ami nem csak a szórakozás, de az álmok színterét is jelentette számomra. A Cafeblog “Nincs még blogod? Most lesz” invitáló mondata minden egyes nap hozzám szólt. Éreztem, hogy ez a felhívás a motiváló megszólításával belemászik az agyamba. Elárulom, nagyon sokáig beszélt hozzám, és nagyon sokáig volt vívódásom tárgya a “blog indítása” fül. Aztán még több idő múlva, egy teljesen hétköznapi szituációban jött a kattanás, és én rányomtam “A” gombra, és létrehoztam a felületet, ahol most éppen ezeket az emlékeket osztom meg.
A szívem majd kiesett a helyéről, mert olyan álmom valósult meg, amiről már nagyon régóta ábrándoztam. És az út elkezdődött. De titokban. Nem mertem felvállalni ezt az egészet, csak a családomnak meséltem el és mutattam meg a blogot.
Az önbizalomhiány nekem is barátom, és a kishitűség nem engedte, hogy bárkinek eláruljam, írásaimat ismerősökkel megosszam. Írtam és élveztem a sikereket, amiket a posztok utáni ismeretlen olvasók és a like-ok hoztak. De még ennek ellenére is úgy éreztem, nem merem ezt a barátaim és a munkatársak előtt vállalni. Nem bíztam magamban, féltem, hogy kritikákat kapok és hogy valakinek majd nem tetszik, amit csinálok..
Az idő aztán segített, és egyre többeket avattam be a titkomba. Eleinte még tartottam attól, hogy ki mit fog mondani, milyen véleménye lesz a stílusomról és az írásaimról. Biztonsági játékos voltam, és a félelmeim irányítottak.
Aztán megkérdeztem magamtól, hogy mégis hogy várok ettől az egésztől bármit is, ha nem vállalom fel szívvel lélekkel, ha nem osztom meg a környezetemmel, ha nem hagyom, hogy támogassanak?!
A függöny szépen lassan lehullt és a visszajelzések óriási segítséget adtak. Bizalmat és pozitív véleményeket kaptam, ami nem csak abban segített, hogy rájöjjek érdemes ezt csinálni, hanem abban is, hogy elinduljak egy olyan úton, amiről mindig is álmodtam, rálépni viszont nem mertem. Ma már nem csak csinálom, de tanulom is az írást. Ez lett az utam, és vállalom – magamat.
Két év kellett a megnyíláshoz, és azt hiszem nem volt hiábavaló az út, ma már bátran mesélem másoknak: blogger vagyok! 🙂
Köszönöm, hogy a Kre.Art. oldalára látogattál!
Ha tetszett a bejegyzésem oszd meg másokkal is!
Ha csatlakozni szeretnél a facebook oldalamhoz, kattints a képre!
Nagyon köszönöm a kedves szavaid, azt hiszem ennél többet nem is kívánhatnék! 🙂
Örülök, hogy írsz, imádlak olvasni! 🙂 És annak is örülök, hogy felvállaltad, mert így olvashatlak. Köszi 🙂 Csak így tovább, szuper vagy!!!!
Mindig érdekes elolvasni mások tapasztalatait és rájönni arra, hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel. Sok hasonló hozzászólást kaptam a poszt kapcsán, és őszintén szólva meglepődtem. Azt hittem csak én vagyok ilyen titkolózós mimóza.. Köszönöm a gondolatokat! 🙂
Az élet minden területén szembenézünk ezzel az önbizalomhiánnyal. Munkában, szerelemben, az élet számos területén.
Nekem is volt gondom a blogom felvállalásával,mikor még álnéven írtam. Sokáig nem is tudott róla ismerős és nem is igazán éreztem szükségét éppen közelállók orra alá dörgölni, hogy mi történik bennem. Az írás terápia is. Bár néha becsúszott egy-két jól sikerült munkahelyi szatíra, aminek linkjét átküldtem a munkatársaknak, hagy viduljanak. Mivel úgysem szerettek olvasni, nem kellett tőle tartani, hogy áteveznek más bejegyezésekre is.
Az akkori (2008) bloggerszféra még inkább az egoblogokra volt kihegyezve így álnévvel, ritkábban saját névvel mindenki a saját életéről írt és sokszor esendően. A közösségi hálózatok híján pedig csak az olvasott blogok blogroll linkjein keresztül tudtunk átevezni más blogokra is. Kicsit izgalmasabb volt a világ akkortájt, nem dörgölték lépten-nyomon az képünkbe a tartalmat. 🙂