Egyszer csak – hogy hogy nem a harminchoz közeledve – elérkezik az a pillanat az ember életében, amikor egyre sűrűbben hívogatja az Édesanyját, mert egyre sűrűbben jutnak az eszébe gyerekkora ízei. És ha nem is tudja ugyanazokat visszahozni, legalább elkéri a jól bevált recepteket, és kellemes telefonbeszélgetéseket kerekít a legfőbb hozzávalók és titkos javaslatok jegyzetelése során. A Nővel, akinek az ételei a legfinomabbak a világon. És aztán az ember (lánya) nekilát, és igyekszik reprodukálni azt az ízt, amit nem lehet reprodukálni..
Az talán mindannyiunknak egyértelmű, hogy akármennyire is pontos a recept, soha az életben nem tudjuk se a Nagyi, se Anya ételeit úgy elkészíteni, és olyan ízvilágot adni nekik, ahogyan gyerekkorunkban azt megszokhattuk. Mintha valami plusz adalék is lett volna ezekben a – felnőtt fejjel nézve – ikonikus menükben, mert biztosan nem tudjuk pontosan úgy elkészíteni kedvenceinket, mint anyáink. De talán nem is baj, mert pont így marad meg az emlékezetünkben a legfinomabbnak..
Múlt hétvégén hirtelen a fejembe ötlött egy finom leves gondolata, ami hétvégére jó őszi felmelegítő étel lehet. Azonnal meg is jött a válasz: Édesanyám zöldborsó levesét készítem el! Az előkészületek kapcsán pedig persze nem maradhatott el az a bizonyos telefonhívás sem. A recept büszke birtokosaként nekiláttam a levesnek. Azért élveztem különösen a főzést, mert felidéztem közben a közös ebédeket, amiket iskolaidő után töltöttünk el együtt otthon a szokásos “mi történt a suliban? – semmi” kérdések kereszttüzében. Jó kis időutazás volt ez számomra a konyhában..
A végeredmény pedig egyenesen büszkévé tett, mert egészen jól visszahozta azt az ízt, amit kerestem..
Megosztom hát zöldborsóleves(ünk) receptjét:
Hozzávalók egy közepes lábashoz:
A levest egy pörköltalappal kezdtem, apróra vágott hagyma üvegesre párolva kevés olívaolajjal, majd bele finom őrölt pirospaprika. Máris fenséges illatok terítették be a konyhát. Amikor elkészült az alap, mehetett rá az előzőleg megmosott és felaprított zöldségtömeg (nálunk a leves mindig extra sűrű a sok sok zöldségtől), majd egy leveskocka, só, bors és víz. Miközben párolódtak a zöldségek, elkészítettem a csipetkét. Egy tojást kis sóval felkevertem és apránként hozzádolgoztam annyi lisztet, hogy jó kemény tésztát kapjak. Amikor már összeérett a tűz felett a levesem, szép aprólékosan belecsipegettem a tésztát, és pár perc után már tálalhattam is a vacsorát, ízlés szerint tejföllel vagy anélkül.
Biztosan feltűnt, hogy a levesbe nem tettem rántást. Nálunk – követve a reformkonyha előírásait – mindig a zöldségek tették tartalmassá az ételt. Így marad igazán könnyű és egészséges a leves. Kivéve persze a csipetkét, aminek sosem tudtam ellenállni, de ennyi bűnözést talán megengedhetünk magunknak.
Mivel itt az ősz és közelítenek a téli hidegek, egyre jobban igényeljük a meleg ételeket. Ilyenkor gyakrabban kerül forró leves a családi asztalokra, hiszen nem csak felmelegít, de kellő energiával is ellát. Vacsorára kifejezetten ajánlott menü egy gazdagon elkészített gőzölgő leves, főleg Anya receptjével.. 🙂
képek: kreart
Köszönöm, hogy a Kre.Art. oldalára látogattál!
Ha tetszett a bejegyzésem oszd meg másokkal is!
Ha csatlakozni szeretnél a facebook oldalamhoz, kattints a képre!
